Cikkek, vélemények

Ian Kershaw

Vezérkultusz és közvélemény

400 oldal, A5, kartonált, 2.350 Ft

Fordította: Berényi Gábor

ISBN 963 86269 1 7
KORTINA KIADÓ

Részlet Ian Kershaw: A Hitler-mítosz c. könyvéből

Kortina Kiadó 2003

"Kevés, talán egyetlen huszadik századi politikai vezető sem volt saját népe körében annyira népszerű, mint Hitler az 1933. január 30-i hatalomátvételt követő évtizedben. Népszerűsége csúcsán feltehetőleg tíz német közül kilenc „támogatta Hitlert, s hitt a Führerben". Bármily óvatosan kezeljük e merész kijelentést, annyi bizton állítható, hogy a náci párt támogatottsága sohasem ért el ilyen szintet, s ezt maguk a náci vezetők is elismerték. A Hitler iránti lelkesedés nem csak azokat töltötte el, akik nácinak gondolták magukat – olyanokat is jócskán magával ragadt, akik kritikusan álltak szemben a rezsim intézményeivel, politikájával és ideológiájával. Ez alapvető fontosságú tényezője volt a Harmadik Birodalom működésének. Az a körülmény, hogy Hitlert sokmillió olyan német is imádta, aki amúgy aligha lett volna a nácizmus híve, azt jelentette, hogy a Führer személye, mint az alapvető konszenzus gyújtópontja, a náci uralmi rendszer döntő integráló erejévé vált. Hitler roppant személyes népszerűsége nélkül elképzelhetetlen lett volna az a nagyfokú népi jóváhagyás, amelyre a rezsim ismétlő dően támaszkodhatott – legitimálva bel- és külföldi tetteit, elbizonytalanítva az ellenzéket, növelve a vezetés önállóságát a hagyományos nemzeti-konzervatív elittel szemben, mely azt hitte, hogy majd féken tudja tartani Hitlert –, s megőrizve a náci uralom mindent elsöprő és egyre veszélyesebb mozzanatát. S ami a legfontosabb, Hitler óriási népszerűsége egyre támadhatatlanabbá tette hatalmi pozícióját, alapjául szolgálva egyfajta szelektív radikalizációs folyamatnak a Harmadik Birodalomban – ennek nyomán személyes ideológiai megszállottsága elérhető valósággá vált.

Hitler életének és bizarr személyiségének részletei – melyeket számos kiadvány tár fel teljes részletességgel – nem igazán magyarázzák a tömegekre gyakorolt szinte magnetikus vonzerejét. Közismert ideológiai rögeszméi szintén nem indokolják kellőképp feltűnő népszerűségét. Könnyű volna például eltúlozni az antiszemitizmus vonzerejét, mint amely meghatározó szerepet játszott a náci mozgalom támogatottságának növekedésében (bár annak a mozgalmon belüli egységesítő eszmeként betöltött funkcionális jelentősége aligha vitatható). S a Lebensraumért folytatott háború gondolata sem igen lehetett vonzó perspektíva egy olyan nép számára, amelyet elsősorban az foglalkoztatott, hogy a gazdasági válságból kiemelkedve javuljanak anyagi viszonyai, s fölöttébb félt egy újabb háború kilátásától. Emiatt elég valószínű, hogy Hitler ideológiai rögeszméi már mélyen a diktatúra éveiben járva, s akár még a nácik legtöbb támogatója számára is, még mindig inkább jelképes, mintsem konkrét jelentéssel bírtak.

A Hitler személyével kapcsolatos bőséges tudásunkat annak vizsgálatával kell kiegészítenünk, hogy milyen kép alakult ki róla mint Führerről. Joggal mutattak rá, hogy Hitler óriási népszerűségének forrása inkább azokban keresendő, „akik imádták őt, mint magában a Führerben”. Jelen könyvben ebbe az irányba indulunk el. Voltaképpen nem is Hitler foglalkoztat bennünket elsősorban, hanem a propaganda imázsképző folyamata, mindenekelőtt pedig az, hogyan fogadta be ezt az imázst a német nép – hogyan tekintettek Hitlerre a Harmadik Birodalom előtt és alatt. Némileg másként fogalmazva, nem annyira az érdekel bennünket, hogy milyen volt valójában Hitler, mint inkább az, milyennek látszott sokmillió német szemében. Ebben az összefüggésben, a politikai képalkotás folyamatát tanulmányozva, célunk annak bemutatása, hogyan töltötte be a „Hitler-mítosz” – ezen egyféle „hősi” képet értek, ill. Hitlernek azt a népszerű felfogását, amely a valóságtól zömmel durván eltérő jellegzetességeket és indítékokat tulajdonított neki – létfontosságú integráló funkcióját, tömegtámogatottságot nyújtva a rendszernek. Megpróbáljuk felkutatni a „Hitler-mítosz” alapjait. Ennek során kísérletet teszünk a „Hitler-mítoszban” megtestesülő fő konszenzuális elemek feltárására, végül pedig utalunk arra, milyen következményekkel járt a „Hitler-mítosz” a náci ideológiai célok megvalósítása szempontjából. Imázs-képzés és imázs-befogadás szoros kapcsolatot mutatnak. A legcsekélyebb kétség sem férhet ahhoz, hogy a „Hitler-mítoszt” mint integráló erőt tudatosan konstruálta a rendszer, erős szükségét érezve a konszenzus-teremtésnek.

Közismert, hogy maga Hitler rendkívül nagy figyelmet fordított arra, milyen kép alakul ki róla a közvéleményben. Gondosan megtervezte beszédstílusát és testtartását beszédei és más nyilvános megjelenései alkalmából. Aggályosan ügyelt arra, hogy ne ütközzenek ki emberi gyarlóságai: nem viselt szemüveget, nem vett részt olyan sport- vagy egyéb tevékenységben, amelyben esetleg nem tűnt volna ki, s aminek kapcsán inkább nevetség, sem mint csodálat tárgya lehetett volna. Nőtlenségét, amely Goebbels szerint a személyes boldogság feláldozását jelentette a nemzet jólétének oltárán, Hitler szintén funkcionális szükségszerűségnek tekintette, nehogy veszítsen népszerűségéből a német nők között, akiknek a támogatását nélkülözhetetlennek tartotta választási sikeréhez. Mindez szorosan összefüggött közismert, már a Mein Kampf-ban kifejtett „tömegpszichológiai” nézeteivel: itt a tömegek szinte határtalan manipulálhatóságáról hasonló felfogást vall, mint Gustave Le Bon.

Hitler a Harmadik Birodalom időszakában is nyilvánvalóan tudatában volt annak, mennyire fontos a „mindenható” imázs a saját vezéri helyzetének és a rendszer erejének a fenntartásához. Ennyiben találóan állapították meg róla, hogy „Hitler tökéletesen megértette funkcióját, azt a szerepet, amelyet a Harmadik Birodalom ’Führereként’ játszania kellett”, s „eggyé vált egy funkcióval, a Führer funkciójával”.

A „Hitler-mítosz” mögötti manipulatív szándék ezért kezdettől fogva jelen volt. Mi több, az uralkodó osztályok azon tagjai, akik készek voltak tevékenyen támogatni a náci pártot, meglehetősen cinikusan üdvözölték és elő is mozdították ezt, mert „elbutította a tömegeket” , s a szocializmus csábításától egy szocialistaellenes, ellenforradalmi tömegmozgalom felé fordította őket – jóllehet könnyen el lehet túlozni, mennyire a monopolkapitalizmus érdekében született meg, ill. ténylegesen mennyiben neki szolgált a „Hitler-mítosz”. Mindenesetre vitathatatlannak tűnik, hogy a megalkotott „Hitler-mítosz” nélkülözhetetlen integráló funkciót töltött be: egyrészt ellensúlyozta a náci mozgalmon belüli erős centrifugális erőket, másrészt nagyfokú tömegkonszenzust teremtett a német népen belül a Führerrel azonosítható célok és politikai lépések számára. S minél nyilvánvalóbbá váltak a nácizmus tömegbázisán belüli társadalmi törekvések objektív ellentmondásai, funkcionálisan annál szükségesebbé vált a „Hitler-mítosz” megszilárdítása és ritualizálása, ezáltal teremtve meg az érzelmi integráció szilárd alapját.

1941 végén, a náci hatalom és az Európa feletti uralom csúcspontján Goebbels legnagyobb propaganda-teljesítményének nevezte a „Führer-mítosz” megteremtését. Ebben volt is némi igazság, s a következő fejezetekben valóban az foglalkoztat majd bennünket, hogy megvizsgáljuk: mennyiben volt a „Hitler-mítosz” az új propaganda-technikák mestereinek „imázsképző” teljesítménye. Joggal mutattak rá azonban, hogy a „hősi” Hitler mítosza „legalább annyira volt a tömegek által teremtett kép, mint olyasmi, amit rájuk erőszakoltak”. A propaganda mindenekelőtt ott bizonyult hatásosnak, ahol már létező értékekre és mentalitásokra épített, s nem szembeszállt azokkal. Az előzetesen létező hiedelmek, előítéletek és fóbiák készen kapott táptalaja, s ez a német politikai kultúra fontos rétegét alkotta, könnyű befogadó közegévé vált a „Hitler-mítosznak”. Éppen emiatt további lényeges eleme a magyarázatnak, hogy miként születhetett meg és virágozhatott Hitlernek mint „reprezentatív egyénnek” az a propaganda-képe, amelyben „a német nép sajátosságainak igazi értelmét” testesítette meg. (...)"

(Fordította: Berényi Gábor. Kortina Kiadó, 2003)