Cikkek, vélemények Ian Kershaw: A Hitler-mítosz c. könyvérõl

Ian Kershaw angol történészprofesszor, az egyik legelismertebb Hitler-kutató, ebben a könyvében a hitleri időket kizárólag a vezérkultusz kialakulása és hanyatlása szempontjából vizsgálja. Ez a tudományos mű olvasmányos és gondolatébresztő egyben. Feltételezi a kor történelmének ismeretét. A politikával foglalkozók valamint a politika és történelem iránt érdeklődők számára igazi csemege ez a könyv.

„Énekelni kényszeríthetik az embereket, de arra nem lehet kényszeríteni egy népet, hogy ilyen lelkesen énekeljen" - ezzel a keserű megjegyzéssel kommentálta az illegalitásba kényszerített szociáldemokrata párt egyik megfigyelője Hitler 1935. márciusi müncheni fellépését.

„Ha az emberek 1933-ban sejtik, hogy az események idáig fajulnak, sohasem szavaztak volna Hitlerre" - jegyezte meg egy német 1945 márciusában.

Kershaw e művében nem Hitler, hanem a róla alkotott kép, a náci vezér mítoszának a történetét dolgozta fel. Voltaképpen nem is Hitler érdekelte Kershaw-t könyve megírásakor, vallja be az előszóban, hanem inkább a náci propaganda működése, és a német nép készsége e propaganda elfogadására.

Teleki Téka 1088 Bp. Bródy Sándor u. 46. (a Gutenberg térnél, lásd térkép)

Ian Kershaw: A Hitler-mítosz. Vezérkultusz és közvélemény /Kortina Kiadó/ c. könyvéről Ormos Mária történésszel beszélget Ocsovai Gábor

Elhangzott 2003. május 11-én a Kossuth-rádió Gondolat-jel című műsorában

Szerkesztő: Szénási Sándor, Műsorvezető: Győrffy Miklós

Győrffy Miklós műsorvezető:

Tulajdonképpen Goebbels és az ő apparátusa mindent megtesz ennek az érdekében, de úgy látszik, hogy a valóságnak már van olyan durva megjelenése, amikor az ilyesfajta propaganda is hatástalanná válik. Tehát, hogy úgy mondjam, ki tud alakulni egy olyan helyzet, amikor már hetet-havat lehet mondani, nem hisznek neki. Egész egyszerűen nem hisznek neki, mert már olyan csalódásokat okozott, hogy szavahihetetlenné vált. Hát mondjuk ezt azért mi is megértük, ha nem is ilyen drámai formában. Azért lássuk be, hogy a diktatúrák, ha kizárólag terrorisztikus és diktatórikus eszközökkel tartanák fenn magukat, akkor öt percig nem maradnának meg. A diktatúrák azért tudnak megmaradni, mert az ígéretek egy részét teljesítik, szociális szempontból, oktatási, egészségügyi mit tudom én mindenféle szempontból, miközben ugye az emberek lenyelik látván, hogy gyarapodnak, hogy biztonságban van az életük, már legalábbis ebből a szempontból, és akkor túlteszik magukat, képesek túltenni magukat a többi szemponton. De amikor se nem se nem, hát azért nem hülyék. . .

Vezérkultusz és közvélemény. Ha valaki magát tévedhetetlennek tartja, nem fordít figyelmet a valóság tényeire. A vezér lebeg. Így elválik egymástól a rendszer és a vezetője. A Hitler-mítosz. Ormos Mária történész.

Annyi megdönthetetlennek hitt vezért láttunk már elbukni a legújabb korban, a rövid de végeérhetetlennek látszó huszadik században, sőt már a huszonegyedikben is, hogy elég nehéz ép ésszel fölfogni az új és még újabb vezérjelöltek lankadatlan igyekezetét. A vezér mindig nagyon ügyes spíler, de sohasem nagyformátumú államférfi. Felépíti magát, sikereket arat,de mert nem érdeklik a valóság tényei, leépül és általában csúfosan elbukik. A vezér, aki persze vasakarattal és határtalan becsvággyal építi magát, csak úgy válhat mitikus lénnyé, ha ebben segíti a korlátolt, ám elszántan rajongó közvélemény. Ezt a sokszor tárgyalt, a mindennapi közhelyek szintjére is leszivárgó folyamatot tárgyalja az angol történész, Ian Kershaw jó tizenöt év késéssel hozzánk is elérkező műve, amely a Hitler-mítoszról szól, de nagyon pontosan feltárja a vezérkultuszok általános természetrajzát is. A magyarul most megjelent könyvről, pontosabban a benne tárgyalt jelenségről beszélgetett Ormos Mária történésszel Ocsovai Gábor.

OCSOVAI GÁBOR: Miért tartotta fontosnak, hogy a brit történésznek ez a könyve, amely frissnek igazán nem mondható magyarul is hozzáférhető legyen, mert úgy tudom, Ön javasolta a kiadónak a kötet közreadását.

ORMOS MÁRIA: Nem egészen pontosan így történt. A kiadó megkérdezte, hogy tudnám-e ajánlani, és én boldogan igent mondtam, két okból: egyrészt a témája miatt, amely egy úgynevezett negatív karizmatikus személyiség nimbuszának, mítoszának a felépítéséről és a leépüléséről szól, másrészt pedig a szerző szemlélete miatt. Az utóbbin azt értem, hogy Kershaw, aki nem német, egy kicsit messzebbről és minden igyekezetével tárgyilagosan szemléli a kérdéseket, ami én úgy gondolom, hogy a történettudományban egy fontos szempont.

OCSOVAI GÁBOR:Kershaw azt mondja magáról, hogy őt Hitler nem igazán érdekelte, sőt talán egyáltalán nem is érdekelte, de izgatta az a tömegreagálás, amely a Führer pályáját végigkíséri, sőt amikor még nem volt Führer, akkor is már ez a reagálás kimutatható, érzékelhető és tanulmányozható.

ORMOS MÁRIA:A könyv egyik erénye, hogy szépen és türelmesen bemutatja, hogy egy ilyen vezéri mítosz hogyan kezd el formálódni, először kicsiny körökben, abban a követő körben, amely Hitler körül már a huszas évek elején Münchenben összegyűlt, azután hogyan terjedt ki az 1925-ben újraalakított és szisztematikusan szervezett párttagságra - végül, hát nem végül, mert ennek is egy folyamata van - a választói többségre, majd az ország lakosságának a többségére. Hogyan válik ez a mítosz, hogy úgy mondjam önálló tényezővé, egy olyan tényezővé, ami hat a politikában, hat a társadalomban és visszahat magára az alanyra, és azután ugyancsak ilyen türelemmel és alapossággal vizsgálja meg azt is, hogy hogyan kezdi ki a valóság a mítoszt, hogyan válik már öncsonkítóvá, tehát egy olyan hatást kifejtő valamivé, amely tulajdonképpen a személyiséget magát is károsítja, és hogyan oszlik szerteszét a vereségek, a kudarcok hatására.

ORMOS MÁRIA:Hát először talán az utóbbira válaszolnék, tehát arra, hogy Hitler mennyire hitt vagy nem hitt. Én azt gondolom, hogy ez is egy hosszú folyamat. Eleinte úgy volt vele, hogy nemigazán hitt a mítoszban, de jólesett neki, másrészt a következő lépésben és elég gyorsan felfedezte, hogy ez jól hat vissza a mozgalomra, amelyet ugye ő éppen szervezett, hogy ezt fel lehet használni politikailag. Ebből a szempontból tulajdonképpen hát ő az egyik az elsők sorából, aki ezt a tényezőt, mint politikai elemet felismeri és egyre inkább használja. Hogy azután hol van az a pont, amikor ő maga is áldozatává válik ennek a mítosznak, azt elég nehéz kitapintani, de én azt gondolom, hogy Kershaw nagyjából jó helyen jár, méghozzá két szempontból is: Egyrészt abból a szempontból, hogy a fokozatosan szélesedő, tehát a német társadalomban szélesedő mítosz szintén 1935-36-ban ugrásszerűen megnő. Ez talán meglepő, de ha belegondolunk az események részleteibe, akkor már nem annyira. Végeredményben ugye a ´32-es utolsó választásokon, utolsó szabad választásokon a nemzeti szocialista párt alig haladja túl a 30 százalékot.

ORMOS MÁRIA:Még ´33 márciusában, amikor már mindent föl tud használni a befolyásolás érdekében, mi több az ellenfélnek, a politikai ellenfélnek egy jelentős részét lesöpri a tabelláról, még akkor sem éri el az 50 százalékot. Na most ehhez jön, hogy van ugyan ´33 folyamán egy emelkedő korszaka a rezsimnek, amikor szimpatikus, amikor hoz néhány olyan intézkedést - szociálisat, az egyenlősdire vonatkozókat, ilyeneket - amelyek vélhetően terjesztik a megbecsülést iránta, de utána nehéz küzdelmek következnek, elsősorban a gazdaság vonatkozásában, és a szerzővel én ebben is egyetértek, hogy a német tömegek - most nem elitről beszélünk és nem az értelmiségről beszélünk - hanem a német tömegek számára mondjuk a ´34-es vérengzés nem okozott nagy megütközést.

ORMOS MÁRIA:Igen-igen, erre gondolok. Ezzel szemben az a körülmény, hogy 1934-35-ben megtorpan a gazdaság és ennek súlyos egyéni egzisztenciális következményei vannak, ez a németek jelentős részét elgondolkodtatja. Azután jönnek a nagy sikererek a nemzetközi politikában, azután beindul 1936-ban a gazdaság gépezete, aminek a jellegét illetően, hát a németek vagy tudják vagy nem, hogy ez egy háborús gazdaság, és vagy érdekli őket vagy nem, de mindenesetre már tényleg teljes foglalkoztatottsággal, béremelkedéssel, a jólét lassú, de szisztematikus növekedésével jár együtt. És ettől kezdve nincs megállás, nagyjából 1941 végéig, 42-ig.

OCSOVAI GÁBOR:nem túlságosan merész-e Kershawnak az a megállapítása, amely szerint a Harmadik Birodalomban már a vég kezdete az az időpont, amikor Hitler kezd a saját kultuszának foglyává válni.

ORMOS MÁRIA:Hát ezt lehet vitatni, ezt lehet vitatni, de egy szempontból valószínűleg igaza van. Abból a szempontból ugyanis, hogy amikor valaki magát tévedhetetlennek tekinti - és Hitler eljut ebbe a sajnálatos pozícióba -, ettől kezdve tulajdonképpen már nem tud reagálni a valóság tényeire. A valóság tényeit - amelyek figyelmeztetőek és egyre figyelmeztetőbbek - kikerüli, átlépi azzal az önmagába vetett bizalommal, amely ezen a kvázi tévedhetetlenségen alapul, és hogy ő hát eljut ebbe a stádiumba azt számos kijelentése, mitöbb a tettei igazolják. És hát amikor megpróbálják figyelmeztetni, amikor megpróbálják rávenni arra a környezetéből, részben pedig külföldi államférfiak, elsősorban Mussolini, hogy fordítson a háború vitelén és annak a súlypontjain, ez úgy látszik, hogy el sem ér igazában a tudatáig, és bízik a csodában, bízik a saját megkérdőjelezhetetlenségében, tévedhetetlenségében és hogy úgy mondjam nyitott szemmel megy, és húzza, viszi az országot a tragédiába.

OCSOVAI GÁBOR:nézzük a vezérkultusznak azt a sajátosságát, hogy a vezérről olyan képet alakít ki a propagandaapparátus, mintha ő valahogyan lebegő állapotban volna. Egy eszme fölött, egy párt fölött lebegne, nem volna köze semmilyen mocskos dologhoz, amit a kormányzat követ el, amit a párt követ el. Hitler esetében ez hogyan valósul meg, vagy nem valósul meg egészen?

ORMOS MÁRIA:De megvalósul. És ez egy további nagyon fontos elem, ami azonban meg kell, hogy mondjam, hogy nemcsak ebben az esetben működik, ez egy örök vagy majdnem örök szimptóma, hogy az emberek hajlamosak arra, hogy ha valakiből már úgy elkezdték kialakítani a nekik megfelelő figurát, akkor azt elválasztják a környezettől, a meghatározó közegtől és külön kezelik. Ez Hitler esetében úgy jelentkezik, hogy Hitler meg a rohadt gauleiterek, akik ugye bunkók, ostobák, rádásul a zsebükre dolgoznak, ez két különböző dolog. Ezeket lehet szidni, miközben a Führert lehet imádni. Tehát, hogy úgy mondjam, kettéválik a rendszer és a rendszert megtestesítő legfőbb ember. És azt gondolom ez egy fontos eleme az ilyesfajta mítoszoknak. Valószínűleg Szaddam Husszeinnel is így lehettek az irakiak.

OCSOVAI GÁBOR:Amikor már közeleg a vég, és Hitler kénytelen sorscsapásokat elviselni, a Goebbels-féle propaganda hogy-hogy nem tudja ezt kellő hatékonysággal kihasználni, tehát nem tudja hőskölteménnyé stilizálni azt, hogy a főnök szembenéz a fátummal és túléli egyre-másra - az isteni gondviselés segítségével persze - a merényleteket és így tovább?
ORMOS MÁRIA:

Hitlert szerették. 1933-ban tíz német közül kilenc támogatta, hitt benne - írja A Hitler-mítosz című könyvében Ian Kershaw brit történész. Egészen addig szerették, amíg sikeres volt. A sztálingrádi kudarc után már azt jelenti a biztonsági szolgálat, hogy egy augsburgi kereskedő hangosan így mérgelődött: "Maga a Führer hangoztatta mindig, mennyire fontos Sztálingrád, és tessék, most mégis elveszítette." (Az illető a müncheni Különleges Bíróság elé került.) Hitler karizmatikus politikus volt, az események centrumában, valamiféle vélt vagy valós ki-sugárzással. Olyan, aki köré föl lehetett építeni a weimari parlamentarizmus válsága után a vezérkultuszt. Hitler többet akart, mint kormányváltást. Miatta kimentek az emberek az utcára, ügyesen demagóg beszédeit lelkesen hallgatták. Tömegkommunikációra trenírozott, populista személyiségének hatása alá kerültek olyanok is, akik nem voltak nácik. A csatlakozás nem racionális megfontolásokon alapult, hanem a "személyes hűségen", az érzelmeken, a szimbo-likus politizáláson. ő maga lett a nemzeti szocializmus integráló ereje. Fontosabb, mint a párt.

Minél mélyebbek egy társadalomban a törésvonalak, minél erősebb a megosztottság, annál nagyobb valószínűséggel terjednek a karizmatikus vezetőhöz fűződő illúziók és igények.

A Hitler-mítoszt a politikai marketing teremtette. A Vezér gondosan megtervezte fellépéseit, beszédeit begyakorolta, testtartását ellenőrizte, ruházatát céltudatosan választotta. (A háború idején egyszerű frontszürkében járt, de szerette, ha mellette tábornokai színes kitüntetésekkel parádéznak, mert ennek kontrasztjában tudta prezentálni népből jött egyszerűségét, szolidari-tását a lövészárkokban lévőkkel.) Nem hordott szemüveget, noha kellett volna, nem nősült meg, hogy el ne veszítse a német nők voksait. Reggelente expanderezett, hogy a pártünnepségeken, díszfelvonulásokon órákon át képes legyen a levegőben tartani karját.

Milyennek látták Hitlert? Messianisztikus embernek, aki a múlttal való szakítást és nagyszabású jövőt ígért. Népből származó vezetőnek, aki keresi a konfliktusokat, az ütközést, aki kemény, könyörtelen és radikális. Szétzúzza az osztályok, pártok rendszerét, és egy etnikailag tiszta közösségben egyesíti a nemzetet, beleértve a kisebbségi sorba kényszerítetteket is, Csonka-Németország idegenbe szakadt tagjait. Olyannak, aki erős kézzel szolgálja a népet, "megsza-badítva a parlamenttől" - ahogyan a frontharcosok kívánták tőle -, és kivívja az életteret. ("Lebensraum: a náci ideológiának a biológiából átvett egyik kulcsfogalma. Igen szorosan kapcsolódott erőszakos és rasszista törekvésekhez" - világosít fel bennünket a brit professzor.) Az igazi vezért nem választják, nem parlamenti politikus ő, hanem a tömegek felszabadítója - írta volt Goebbels doktor, Hitler készséges bűvészinasa.

Max Weber klasszikus német szociológus mutatott rá arra, hogy a karizmatikus vezér célja nem a kormányzás, nem a napi gondok megoldása, hanem egy válságos helyzet leküzdése a vezető heroizmusa, példaszerű jelleme, rendkívülisége révén. A létezéséhez elengedhetetlen lelkese-dést csak a visszatérő sikerek biztosíthatják, amelyek újra és újra igazolják a vezér "elhivatott-ságát". A karizma birtokosa "megragadja a feladatot", amelynek elvégzésére rendeltetett, s a többiektől megköveteli, hogy küldetése miatt engedelmeskedjenek neki, őt kövessék. Ha azok, akiknek - érzése szerint - küldetése szól, nem ismerik el, igényei összeomlanak. (...) Ezért a kudarc végzetesen aláássa a karizmát, a kudarcok láncolata pedig még inkább.

A karizmatikus uralmat azonban még kudarc nélkül is állandóan fenyegeti a "rutinná válás", a visszaesés a stabilitásba, a szabályozottságba, a módszerességbe, a normalitásba. Csak a folyamatos sikerek dinamikája képes fenntartani a karizmatikus tekintélyt, mely lényegénél fogva ingatag" - írja Max Weber.

Kétségtelen: ahogy a világháború baljósra fordult, úgy ment össze Hitler karizmája. A csapdába esett vezér kerülte a nyilvánosságot, a rituális nagygyűléseket, nem tartott már beszédeket, nem jelent meg a csápoló Hitlerjugend gyűlésein, mint korábban. Terjedni kezdett róla, hogy idegbeteg, dühében "a szőnyeget harapdálja", állandó elmeorvosi felügyelet alatt áll. Megjelentek a gyilkos viccek: "Hitlernek nem kell félnie az éhhaláltól, hiszen kilencvenmillió marhája van." Sikerek híján a karizma összeomlott. Hitler tudta, hogy "a tömegeket csak állandó lélektani mozgósítással kötheti magához, ez viszont állandó sikereket igényelt" volna - idézzük megint a brit történész tanulságos könyvét.

Magyarországot huszadik századi hosszú történelme során elkerülték a karizmatikus népvezérek. Horthy őfőméltósága patriarchális távolságban élt népétől, nemzetétől. Kádárnak sosem volt ilyen kisugárzása, hiába vonultak el a tribün előtt százezrek a május elsejéken. "A kompromisszumok robotosa" - ahogyan Aczél nevezte - a maga erősen vitatott politikájával eo ipso távol állt a Führer-szereptől. Mégsem haszontalan figyelmesen olvasni a brit történész elemzését. A közelmúltban készített felmérés szerint ma Magyarországon Hitler a hatodik legnépszerűbb történelmi személyiség a középiskolások körében. Belőlük is választópolgárok lesznek.

Vajon minek tulajdonítható, hogy olykor mélységesen visszataszító politikai vezetők is rendkívül népszerűvé válhatnak. Sztálin például alacsony, ragyás arcú, kacskakezű ember volt, akinek teste a mosdatlanag szagát árasztotta. Munkatársait és családtagjait módszeresen kiirtotta, egyéb áldozatai számát pedig tízmilliókban mérhetjük. Ennek ellenére hatalma csúcspontján olykor művelt, pártonkívüli írók is imádattal csüngtek minden szaván, és utólagos beismerésük szerint nemcsak a rettegés, hanem a boldogság is eltöltötte őket, ha a közelében lehettek. Ha Sztálin engedte volna, 1938-ban Moszkvát is átkeresztelték volna Sztálinodarra, vagyis „Sztálin ajándéká"-ra. Vajon csak a „csordaszellemmel kevert paranoia" okozhatja mindezt, ahogy Kornyej Csukovszkij orosz író megfogalmazta? Vagy talán az emberi természet képtelen elfogadni, hogy egy aljas és embertelen személy élet-halál ura lehet felettünk, s automatikusan vonzó tulajdonságokkal ruházza fel potenciális hóhérunket, hogy könnyebb legyen elviselni a kiszolgáltatottságot? Vagy csak egyszerűen a jól adagolt és ügyes propaganda fokozza fel irracionális mértékűre a méltatlan vezetők iránti rajongást?

Hitler semmiben sem volt kevésbé visszataszító személy Sztálinnál. Ugyanolyan félművelt, gyanakvó, bosszúálló és gyűlölködő személyiség volt, ugyanolyan képtelen volt normális, meleg, szeretetteljes egyenrangú kapcsolatok kialakítására környezetével, mint grúz kor-társa. A német nép viszont jóval műveltebb és módosabb volt az orosznál, s ráadásul az el-múlt évszázadok során távolról sem volt olyan tehetetlenül kiszolgáltatva a központi hata-lomnak, mint a kelet-európai jobbágyság. És mégis: az 1930-as években végigsöpört Európa egyik legfejlettebb és legműveltebb országán a Hitlert tömjénező ünnepségek mindent elsöprő áradata, s a Führer ezrével kapta a rajongók leveleit, olyanoktól is, akiknek ehhez semmilyen személyes érdekük sem fűződött. Mivel magyarázható mindez? Hitler tényleges sikereivel, a hatékony propagandával, vagy a sajátos társadalmi elvárásokkal?

Ezekre a kérdésekre kereste a választ könyvében Ian Kershaw brit történész, aki a közel-múltban megjelent kétkötetes monumentális Hitler-életrajzával korunk egyik legtekinté-lyesebb nácizmus-szakértőjévé vált. E valamivel régebbi, angol nyelven 1987-ben kiadott kötetét, akár előtanulmánynak is tekinthetjük az életrajzhoz. Kershaw e művében nem Hitler, hanem a róla alkotott kép, a náci vezér mítoszának a történetét dolgozta fel. Arra a kérdésre kereste a választ, milyen tényezőknek tulajdonítható, hogy Hitler jóval népszerűbb volt saját pártjánál és a párt vezetőinél a németek körében. „Joggal mutatnak" rá, írja a szerző, „hogy Hitler óriási népszerűségének forrása inkább azokban keresendő, akik imádták őt, mint magában a Führerben". Voltaképpen nem is Hitler érdekelte Kershaw-t könyve megírásakor, vallja be az előszóban, hanem inkább a náci propaganda működése, és a német nép kész-sége a propaganda elfogadására. Mivel azonban nem lehet úgy megírni egy történelmi személy „imázsának" kialakulását, hogy magával a személlyel ne foglalkozzunk, Kershaw könyve is jóval több egy propaganda-tevékenységet bemutató tanulmánynál. Forgathatjuk a náci hatalomgyakorlás történeti kézikönyveként, vagy akár egy rövidebb Hitler-életrajzként is. A Kortina Kiadó igen jól tette, hogy magyar nyelven is elérhetővé tette, számunkra ezt a meggyőző, szellemes és alapos tanulmányt, - ráadásul gördülékeny és színvonlas fordításban. Már csak annak örülhetnénk jobban, ha e könyv joggal remélhető sikere arra ösztökélné valamelyik kiadónkat (vagy akár magát a Kortina Kiadót), hogy a szerző monumentális Hitler-életrajzát is kiadja magyar nyelven.

Teleki Téka 1088 Bp. Bródy Sándor u. 46. (a Gutenberg térnél, lásd térkép)