ÉLET ÉS IRODALOM
48. évfolyam. 5. szám 2004. január 31.
Követési távolság
Daniel Kehlmann: Én és Kaminski. Fordította Fodor Zsuzsa. Kortina Kiadó, 2003. 162 oldal, 1800 Ft
Négy héttel ezelőtt arról írtam Martin Walser regénye kapcsán (Egy kritikus halála), hogy a "kultúrgyár" hatalmi mechanizmusát nem ábrázolhatja hitelesen a - nevezzük így - "sérelmi irodalom". Különös véletlen folytán a kritika megírása után a kezembe került egy regény, amely mintegy például szolgálhat arra, hogyan lehet mégis érvényesen, elméleti konstrukciókká stilizált kicsinyes intrikák nélkül beszélni a "kultúriparról" - meg persze sokkal többről. A nálunk most debütáló német-osztrák Daniel Kehlmann (akinek 28 éves kora ellenére az Én és Kaminski már az ötödik könyve) ugyancsak egy kritikust és egy művészt állít regénye fókuszába, ám - Walserral ellentétben - igyekszik távolságot tartani a szövegtől. Narrátorként nem a művész köntösébe bújik (aki nála nem író, hanem festő), hanem a kritikuséba, de az egyes szám első személyű elbeszélés sem jelent szolidaritást a "hőssel", sokkal inkább az egész regényt átszövő iróniának kínál terepet.
Sebastian Zöllner fiatal, nem különösebben művelt, de annál gátlástalanabb újságíró: a művészettörténet szakot egy év után abbahagyja, és művészeti kritikákat kezd írni. Az igazi kiugrást persze egy könyv jelenthetné: "Először valami polémiára gondoltam, támadásra egy ismert festő vagy irányzat ellen; a fotórealizmus agyagba döngölése lebegett a szemem előtt, aztán a fotórealizmus apológiája, de egyszer csak a fotórealizmus kiment a divatból. Hát akkor miért ne írhatnék életrajzot?" Választása Kaminskira, a híres festőre esik, aki már évtizedek óta elfeledve, félvakon él egy bajor hegyi falucskában. Matisse egykori tanítványa ideális "ugródeszkának" tűnik a fiatalember számára. A legendás művész sok fontos embert ismert, bármikor várható, hogy meghal, amitől majd felértékelődnek a képei, ráadásul lexikonokban olvasható életrajza hatásosan prezentálható részleteket ígér. Eszerint a nem túl tehetséges szimbolista festőként induló Kaminski egy megrázkódtatás hatására (eltéved és órákig bolyong egy sóbányában) egészen újszerű képeket kezd festeni. Különböző szögben egymással szembeállított tükröket ábrázoló sorozata, élete főműve, nagy feltűnést kelt, de csak átmenetileg. Látása romlani kezd, egyre világosabbak, elmosódottabbak a képei, mígnem egyszer véletlenül elterjed róla: teljesen megvakult. Ez a félreértés hozza meg számára a sikert: képei ára felszökik, híres festő lesz belőle. Néhány évvel később, már majdnem vakon, elvonul a világtól a bajor hegyek közé.
Csakhogy Zöllner minél több részletet tud meg Kaminski életéről, annál több a kérdőjel és az ellentmondás. A meginterjúvolt ismerősök (részben szakértők) meglehetősen bizonytalanok a művész megítélésében, mint ahogy Kaminski életének eseményei sem akarnak kerek egésszé rendeződni a gyakran egymást kioltó nyilatkozatok nyomán. A rámenős újságíró, a részleteket tisztázandó, személyesen keresi fel a festőt, de a világvégi házban ellenségesen fogadják. Kaminski lánya, Miriam, igyekszik távol tartani Zöllnert beteg apjától, amikor azonban rövid időre elutazik, megnyílni látszik az út a kiszolgáltatott öregemberhez. Az újságíró sokkolni próbálja az eltompult Kaminskit. Közli vele: megtudta, hogy fiatalkori szerelme (egyesek szerint nem is a sóbánya jelentette a fordulatot az életében, hanem a nő) nem halt meg, amint azt a festővel elhitették: ma is él valahol Északon. Amikor a felélénkült Kaminski azt követeli tőle, hogy azonnal vigye őt Thereséhez, Zöllner úgy érzi, megfogta az Isten lábát. Hiszen több napra "elrabolhatja" a festőt, az autóút alatt részletesen kifaggathatja mindenről, ráadásul ott lehet a nagy jelenetnél, amelyet leendő könyve csúcspontjának szán: Kaminski találkozása halottnak hitt ifjúkori szerelmével... Szenzáció!
Ám az agresszív, kötekedő újságíró, aki eddig mindig másokon élősködött (volt barátnője az eseményekkel párhuzamosan többször is felszólítja telefonon: költözzön ki végre a lakásából), ettől kezdve a festő akaratának engedelmeskedik (s mellesleg a gatyáját is ráfizeti az utazásra). Semmit sem sikerül kihúznia az öregből, és a "nagy találkozás" is balul sikerül; Theresét nem villanyozza fel, hogy újra láthatja Kaminskit. A házból kilépve viszont Miriam várja őket, akitől Zöllner megtudja: a festő a "sztori" legizgalmasabb részleteit már eladta az újságíró riválisának, Bahringnak. Kiderül: Kaminski világéletében abból élt, hogy másokat manipulált. Épp ezért menekült el tőle Therese, akiről Kaminskiék valójában tudták, hogy nem halt meg (Miriam a nő érdekében akadályozta meg évekig, hogy apja elutazzon hozzá). Kaminski eszközként használja az embereket mítosza építéséhez, a személye körüli ködösítéshez; arra kellenek neki, hogy afféle egymással szembeállított tükrökként "nagynak, bonyolultnak és távolinak mutassák". A regény végét nem árulom el, mindenesetre Kehlmann a nagy leleplezést követően is tartogat néhány váratlan fordulatot - miközben a kérdőjelek megmaradnak.
De a manipulálás e pingpongmeccsében a manipuláltak is játszanak. Miriam maga is manipulálja Zöllnert, Kaminski életének szereplői sem rossz memóriájuknak köszönhetően mondanak ellent egymásnak az interjúkban. Az újságíró is megpróbálja kihasználni az öregembert, s általa manipulálni másokat: nagyszerű jelenet például, amikor útközben Zöllner elcipeli Kaminskit egy kiállítás-megnyitóra, hogy a neves festő társaságában mutatkozzon mindenféle művészeti potentátok előtt. A festők és kritikusok közül tulajdonképpen senki sem emlékszik már Kaminski képeire, ennek ellenére mindenki igyekszik a váratlanul felbukkant híresség fényében sütkérezni a többiek előtt. Közben persze a "méltatlan helyzetbe került" Kaminski sem olyan sajnálatra méltó szenvedője a jelenetnek, mint ahogy Zöllner látja: az "elfeledettség" fontos szerepet játszik Kaminski mítoszában.
Kehlmann kritikusában - a Walseréval ellentétben - nincs semmi démoni: művész és kritikus egyaránt manipulálja és kihasználja a másikat, hiszen szükségük van egymásra. Nem a média érdekli az írót, az a szerep, amelyet a kultúra manipulálásában játszik, hanem a szó eredeti jelentése, a köztes - az a bizonyos gombrowiczi "emberközötti", amely az emberek kölcsönös tükrözéséből létrejön. Az Én és Kaminski ezért több mint gyilkos gúnynyal megírt szatíra a kultúriparról: az egymásban tükröződő tükrök végső soron a másik ember megismerhetőségét kérdőjelezik meg. Kehlmann feltűnően érett, minden részletében végiggondolt, mesterien szerkesztett regénye az írói önmérséklet és ökonómia ritka csodája; valóságos felüdülés a grafománia sivatagában.